Találtam egy lovat

Pontosabban nem én találtam, hanem az unokám. Amikor vittük az iskolába valamelyik nap, egy nyaraló előtt elhaladva azt mondta, hogy Papó, állj meg, ott van egy ló. Persze, hogy nem álltam meg, egyfelől mert elkéstünk volna az iskolából, másfelől meg mit keresne egy nyaraló kertjében egy ló.
Visszafelé jövet persze, hogy nem volt ott a ló.

Vagy két nap múlva sétálni vittem a kutyámat, mert egy kerti kutyának is kell egy kis kikapcsolódás.
Véletlenül pont afelé a nyaraló felé mentünk, mert teljesen mindegy volt, hogy merre megyünk, a mozgás volt a lényeg.
Egyszer csak észrevettem, hogy a nyaraló kertjében mozog valami, visszafogtam a kutyát, megálltam, vártam.
Ekkor már a kutyának is meg a lónak is gyanús volt valami, mert persze, hogy a ló volt az.
A ló közelebb jött, érdeklődött, igen barátságos jószág volt, a kutyám meg teljesen izgalomba jött; hallottam, hogy kattognak kis fejében a fogaskerekek: "ekkora kutya nincs is"!

Látott már macskát, azt fel is küldte a fára, nagykutyát is, azzal megpróbált barátkozni, autóbuszt, vonatot, útépítő gépsort, meg ilyesmit, de ló még nem fordult elő a praxisában.
Hát nagy tánc volt, a vége az lett, hogy eltört a pórázának a karabinere, némi futkározás után el tudtam fogni a kutyát, hónom alá vettem és hazacipeltem. (Kölyök még, volt úgy, hogy még kisebb korában elvittem sétálni, de valószínűleg túl messze mentünk és a hazafelé úton az otthontól néhány száz méterre lefeküdt és sehová tovább. Én meg siettem, felkaptam a hónom alá és hazacipeltem. Azóta sem tudom, hogy átvert-e? Valószínűleg igen. Én azt hittem akkor, hogy a kis bogárkám elfáradt, mert messze mentünk, de az utóbbi időben kezd az az érzésem lenni, hogy ő meg azt gondolta, hogy megy a franc haza.)

Másnap az unokámmal elmentünk megnézni a lovat.
Van egy barátom, akinek van lova, egyszer azt mondta, hogy szereti a ló az almát. Vittünk neki, tényleg szereti. Az unokám azt mondta, hogy nevezzük el a lovat Dibizi póninak. A ló persze nem póni, hanem egy nagyon szép rendes ló.

Rá pár nappal szintén mentünk a kutyával sétálni, betettem a zsebembe egy almát és meglátogattuk a Dibizit.
A szokásos izgalmak után (mármint a ló és a kutya izgult, örültek a találkozásnak) kétfelé törtem az almát és a felét odaadtam Dibizinek, aki azt jó étvággyal el is fogyasztotta és jelentkezett az alma másik feléért.
Nos ekkor értékelődött fel a maradék fél alma. A kutyám elkezdte nyalogatni, rágcsálni, mert, ha az Dibizinek ízlik, akkor az valami nagyon finom lehet.
Végül az alma nagy részét Dibizi kapta meg, de egy keveset a kutya is kapott belőle, amit nagyon lelkesen elfogyasztott. (Itthon a kutya kapott egy fél almát, néha unalmában rág rajta valamennyit, de az az alma nem nagyon fogy.)

Azóta sűrűn látogatjuk Dibizit, a kutya meg a ló puszilóznak, most már nem irigyeljük a fél almát meg a sárgarépát (mert kiderült, hogy azt is szereti) Dibizitől, nagyon jól szórakoznak, a kutya benyom alkalmanként egy negyed almát meg egy fél sárgarépát, a többit Dibizi eszi meg. (A kutya részéről még mindig nagy az izgalom, de a ló már természetesnek veszi. Ha elmegyek előtte kocsival, már jön; tudja, ha megállok, kap egy almát. Megismeri a kocsim hangját.)

Kéne vennem egy lovat?

Akartam venni a kutyának egy kutyahámot, mert az eb nagyon aktív, elmentem a helyi állatorvoshoz, akinek van ilyen kutyafelszerelése is, mondtam, hogy valami jó erős cucc kéne, mert a kutya a lótól izgalomba jön és nem akarok rohangászni a kutya után, merthogy, mondom találtunk egy lovat és azzal barátkozunk.

A Dokinak olyan furcsán csillogott a szemüvege.

Dibizi megtekinthető itt, a kutya meg itt.